Ha rendszeresen futsz, és már versenyen is megméretted magad, bizonyára tudod, milyen óriási energialöketet adhat egy jókor érkező pacsi, vagy egy, a holtpontnál rád villanó mosoly. Tévedés azonban azt gondolni, hogy drukkolni egyirányú dolog: amellett, hogy felemelő érzés látni, ahogy a bizatásunk nyomán újult erőre kapnak a versenyzők, a szurkolás a teljesítményünkre, sőt a pszichés jóllétünkre is pozitív hatással van. De nem csak emiatt érdemes másoknak drukkolni: ha már egy ideje fontolgatod, hogy belevágsz ebbe a mozgásformába, akkor talán az első kör helyett egy nulladik lépéssel, egy kiadós szurkolással érdemes kezdened.
Arról már sokat lehetett olvasni és hallani, hogy a szurkolók szeretete és bizalma rengeteget jelent az élsportolóknak: több ezer, vagy akár csak pár tucat ember hangja szinte varázsütés-szerűen lendíti át őket a legmélyebb holtpontokon.
Amióta én is rendszeresen futok, és versenyről versenyre lehetőségem van megtapasztalni, hogy milyen nagyon sok erőt ad a pálya széléről érkező biztatás, érdekelni kezdett, hogyan is működik a szurkolás pszichológiája. Izgalmas kérdés, hogy miként alakul át a szűnni nem akaró taps és egy-egy biztató rigmus energiává… Mégis honnan jön az az erő, ami lehetővé teszi, hogy a szurkolás hatására legyőzzük önmagunkat és a határainkat?
Amikor nekem ez – mármint legyőzni egy addig legyőzhetetlennek vélt távot és ezzel együtt meghaladni önmagam – sikerült, akkor mindig is hálás szívvel gondoltam azokra a sokszor ismeretlen emberekre, akik egy-egy biztató szóval, vagy pacsival segítettek átlendülni a holtpontokon. Aztán ahogy beleástam magam a témába, és abba a kérdéskörbe, hogy mindez hogyan lehetséges, meglepő és egyúttal nagyon megnyugtató dologra jöttem rá:
a tudomány jelen állása szerint a szurkolásból nem csak a versenyzők profitálnak. Tulajdonképpen a rendszeres testmozgáshoz, esetünkben a futáshoz, és ezzel együtt a kiegyensúlyozottabb élethez vezető út a szurkolással kezdődik…
Lássuk az ide vezető lépéseket!
„Ha ő képes rá, nekem is menni fog!”
„Ááá, én erre soha nem lennék képes!” – legyintenek sokan, amikor egy hosszabb táv, vagy egy figyelemre méltó sportteljesítmény kerül szóba. Ahelyett, hogy már fejben feladnánk a célunkat, érdemes közelebbről megnézni azokat, akik már képesek megugrani azt a teljesítményt, ami számunkra elérhetetlennek tűnik.
Itt jön képbe az én-hatékonyság fogalma, ami a célunk eléréséhez szükséges képességünkbe vetett hit fokmérője. Ha jobban szeretnénk hinni magunkban, akkor annak a legjobb módja, ha megfigyeljük, vagy még inkább modellezzük azokat, akik megugorják azt a bizonyos lécet – például lefutják a számunkra teljesíthetetlennek tűnő távot.
Ez segít abban, hogy elhiggyük, erre mi magunk is képesek vagyunk – ahogy azt Dr. Cindra Kamphoff sportpszichológus, a Minnesota State University in Mankato munkatársa és a témában irt Beyond Grit: Ten Powerful Practices to Gain the High-Performance Edge szerzője is megerősíti.
Márpedig hinni magadban és a képességeidben már valóban fél siker, hiszen ez a hit segít abban is, hogy akkor is kitarts a céljaid mellett, amikor már-már kilátástalannak tűnik a helyzet – és ez a képesség nem csak a futópályán jöhet jól.
Ennek egyik példája a fent idézett Kamphoff története, aki maga is futó, és korábban az USA olimpiai kvalifikációs maratonfutását nézve döbbent rá arra, hogy a hátul lemaradó futók az övéhez hasonló ritmusban futnak. Elmondása szerint ez segített neki abban, hogy az ő helyükbe – cipőjükbe – képzelje magát, ami egyúttal kellő motivációt adott ahhoz, hogy rendületlenül folytassa az edzéseket, melynek eredményeképp 2012-ben győztesként ért célba az Omaha Maratonon.
A mások sikeréből merített én-hatékonyság erejének elméletét több kutatási eredmény is megerősíti, például a University of Illinois munkatársai által publikált tanulmány is, amelyben azon résztvevők, akik stabilabb én-hatékonyság érzettel bírtak, nagyobb valószínűséggel tartottak ki hosszú távon egy adott edzésprogram mellett. Azonban az én-hatékonyság növelés csak az egyike a szurkolás számos előnyének.
Több szurkolás, kevesebb stressz
Talán nem mondunk újat azzal, hogy a túlzott stressz életünk egyik területére sincs jó hatással, és ez alól a sportteljesítményünk sem kivétel: egy nemrégiben a The Journal of Strength and Conditioning Research című szaklapban publikált cikk rávilágított, hogy az egyetemi élsportolók majdnem kétszer nagyobb valószínűséggel szenvednek sérülést a stresszesebb iskolai periódusokban (pl. vizsgaidőszakban), mint a tanulmányi szempontból lazább hetek során. Márpedig egy másik kutatás eredményei alapján
azoknak, akik támogatnak, biztatnak másokat – ami lényegében a szurkolás definíciója is lehetne – a stresszel összefüggésbe hozott agyterületek aktivitása kisebb volt. Azaz a szurkolás segíthet lejjebb tornászni saját stressz-szintedet is.
Látni a teljes képet
Van valami, amit egy versenyen, (legyen az futóverseny, vagy bármilyen csapatsport) a szurkolók a sportolóknál is jobban ismernek. Ez pedig a verseny teljes képe. Ez egy nagyon fontos nézőpont, ugyanis – a versenyzőkkel ellentétben – a szurkolók az élbolyban futók mellett a mezőny végén „kullogókat” is láthatják. Ez azért jó, mert tanulni, és a későbbiekre nézve erőt meríteni nemcsak a legjobbaktól lehet, sőt. A lassabb iramot diktálók kitartása adott esetben még nagyobb motivációt adhat.
Felkészülni, vigyázz, NÉZZ, rajt!
Amikor valaki azt mondja, szeretne nevezni egy versenyre, először azt tanácsolom, nézze végig az adott eseményt – vallja Kamphoff. Megfigyelni a környezetet, a körülményeket és látni, ahogy mások teljesítenek az adott terepen, nagy löketet jelenthet. Ha egy nehéz versenyen látod, hogy egy meredek emelkedőn mindenki küszködik – még az élen állók is – az segít abban, hogy te magad már felkészülj fejben a jövő évi megmérettetésre, amikor neked kell leküzdened a hegyet. A futók modellezik számodra a versenyt, így, ha te magad állsz majd rajthoz, már tudni fogod, mire számíts és nagyobb önbizalommal vágsz majd neki, bízva a saját képességeidben.
Láthatjuk tehát, hogy a futás sem különbözik az élet megannyi szituációjától: néha csak arra van szükségünk, hogy kettőt hátra lépjünk (akár egészen a szurkolói zónáig), hogy később nagyobb lendülettel, nyugodtabban és motiváltabban tudjunk elrugaszkodni céljaink felé.
Az pedig, hogy miként szurkolsz, már a te döntésed: készíthetsz transzparenst, esetleg lehetsz a „pacsizó ember”, de lehet, hogy a puszta mosolyod lesz a fő „fegyvered”. A lényeg az, hogy amikor majd te állsz rajthoz, emlékezz rá:
te is megérdemled a támogatást – és ez igaz a legszigorúbb szurkolódra, önmagadra is.
Függetlenül attól, hogy a pálya szélén állva, szurkolóként, vagy versenyzőként vagyunk részesei egy futóversenynek, nagyon jó érzés tudatában lenni annak, hogy itt senki sem ellendrukker. Mert a drukkerek és a versenyzők is tudják: egy futóversenyen a nagy többség célja nem a dobogó teteje, hanem önmaguk és saját határaik legyőzése. És ehhez minden biztató szó, minden mosoly, minden taps jól jön – és ez nemcsak a futóversenyekre, hanem az életünk szinte minden területére igaz.
Többet kellene szurkolnunk egymásnak!
